Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa megannyi kincset rejt, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei. Ez is egy. A Kocsmablog profilba illő tartalmak közül. Mert megérdemli. Változatlan szövegezéssel, képekkel illusztrálva. Dicsőség a szerzőnek, az újságnak, és a digitalizációnak, ami mindezt elérhetővé teszi.
Ismeretlen: Az ideális vacsorázó-hely
Pesti Hírlap – közéleti napilap
1910. július 5.
A legszakértőbb pesti agglegények és szalmafiuk mondják, az irodalomban pedig a Heltai Jenő színdarabjai képviselik azt az elvet, hogy a finom pesti ember számára nincsen ideálisabb nyári vacsorázó-hely, mint egy szerény kis budai kocsma, ahol jól főznek.
Ezt minden este megállapítom vacsora előtt. Vacsora előtt tudniillik az ember rendszerint még nem tudja, hogy hol fog vacsorázni. De arra gondolok, hogy velem együtt még vagy ezer ember kezdi el a fejét törni fél nyolc és fél kilenc között, s ez arra indit, hogy nemcsak fenhangon, hanem nyomtatásban is gondolkozzam ezen a témán. Hátha okul rajta valaki. Tehát ez itt most egy kis beszélgetés lesz, amelyet önmagámmal folytatok.
Én: Hova menjek vacsorázni?
Ugyancsak én: Nézzük, mit mond a tapasztalás.
Én: A tapasztalás azt mondja, hogy ilyenkor egy kis budai kocsmába kell menni, ahol jó és olcsó a koszt.
Ugyancsak én: Tehát fel, fel, menjünk egy budai kis kocsmába.
Én: Igen ám, de ott piszkos az abrosz. És ha még csak piszkos volna, isten neki, az nem olyan nagy baj. De rendszerint úgy van leöntve gulyáslével, hogy a lé a fehér alapon térképszerű rajzolatot mutat. Már pedig ha ilyet látok, azonnal elkezdem a fejemet törni, hogy mihez hasonlít. Ha olyan formájú, mint egy lónak a feje, akkor Afrika. Ha vesealaku, akkor Ausztrália. Ha vesealaku, de egy kis gombbal a bal sarkán, akkor ez az én hazám, Magyarország. Ha olyan, mint egy térdenálló fóka, akkor Anglia. Ha olyan, mint két nyúl, amely a lábánál fogva van összekötve és úgy lóg egy szögön, akkor ez a skandináv félsziget. De mivel mindig hasonlít valamihez és még sem hasonlít semmihez soha, ez oly idegessé tesz, hogy nem figyelek az ételre, csak találgatom, találgatom, hogy mit ábrázol a térkép.
Ugyancsak én: Ez egy neuraszténiás tünet, amely az orvosi könyvekben is le van írva.
Én: Az meglehet. De a budai kocsmának van még egy rossz tulajdonsága. És ez az, hogy…
Ugyancsak én: …hogy Budán van.
Én: Ejnye, de jól eltaláltad.
Ugyancsak én: Ismerem magamat, nem csoda.
Én: Budán van. És a konflisok rosszak és veszekednek. És a koszt rossz. És drága. És azért menne az ember Budára, hogy azt a száz kellemetlen pesti embert ne lássa, akik miatt Budát föltalálták. De mit tesz isten? Ép az a száz jár Budára és ép a kellemes száz ember… a kellemes ötven… igen, a kellemes huszonöt… husz… épen az marad Pesten, az a tizenöt, akivel szeretek együtt lenni, az a tiz, az a nyolc, mondom, akinek örül az ember, mert mindenkinek van hét-hat-öt-négy embere, és épen ezzel a hárommal szeret vacsorázni, mert ez a kettő az, aki úgy gondolkozik, mint ő, s az a furcsa, hogy épen ez az egy nem megy soha Budára.
Ugyancsak én: Tehát?
Én: Tehát igaza van a közvéleménynek s igaza van Heltainak is a „Masamód“ harmadik felvonásában. Nincs ideálisabb, mint a budai kocsma. De a budai kocsma csak a következő föltételek árán szerezhet meg engem:
1. Ne legyen kicsi.
2. Ne legyen piszkos.
3. Ne legyen olcsó.
4. Ne főzzenek benne jól.
5. Legyen Pesten.
Mert igy én is szeretem a kis piszkos, jó budai kocsmát. De ha nem ilyen, akkor egész Pest ott vacsorázik és akkor én ismét ott vagyok, ahol a mádi udvari tanácsos. Kezdhetem a fejtörést elölről.
Igy folyt le a beszélgetés. Azt, azt hiszem, fölösleges hozzátennem, hogy nem tudtam elhatározásra jutni. Még most se tudom, hogy hol vacsoráltam. Annyi bizonyos, hogy Budán nem. Mert ezzel a babonával végre már szakítani kell egyszer.
Felderítjük a környék kocsmáit.
