Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa megannyi kincset rejt, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei. Ez is egy. A Kocsmablog profilba illő tartalmak közül. Mert megérdemli. Változatlan szövegezéssel, képekkel illusztrálva. Dicsőség a szerzőnek, az újságnak, és a digitalizációnak, ami mindezt elérhetővé teszi.
Pap István: Kocsma és művelődés
Művelődés – közművelődési havilap
1969. január
Hogy kerül a csizma az asztalra? Hogyan lehet e két fogalmat egy napon emlegetni?
Ha az ember végiggondolja mindazt, amit a kocsmáról közvetve és közvetlenül tud, amit hall, amit a közvélemény és nyelvhasználat szentesített, aligha lehet ennek az intézménynek a létére mentséget találni. A kocsmázó falu rossza, a kocsmatöltelék, a kocsmaerkölcs, a kocsmaszellem, a példabeszédes kocsmai tisztaság, a kocsmai levegő — sőt: légkör —, a kocsmai trágár beszéd, kocsmai verekedés, züllés, lárma és a többi idevágó közhasználatú egyszerű és összetett szó semmiképp sem takar erényt, műveltséget, jótulajdonságot jellemző fogalmakat.
Mindezek után az anyagi haszonra hivatkozhatnánk.
„De mit számít néhányak kedvtelése s valaki anyagi haszna, ha a büfé a falu átka, asszonyéletek megkeserítője, fiatalok züllesztője, a környéken lakók nyugalmának háborgatója” – így ír Bazsó Zsigmond A kocsma bűvkörében című írásában (Igazság 1968. október 20.).
Ez a megállapítás annyira igaz, annyira köztudomású, és annyira — hatástalan, hogy nem is volna érdemes időzni rajta, ha nem jönne közbe két aprócska dolog.
Az egyik egészen jelentéktelen apróság, ti. az, hogy a kocsma „büfé“-vé szépült. Falusi, közönséges italboltról van szó. A büfé eredeti jelentésében falatozóval kapcsolatos kereskedelmi vállalat, ahol az étel mellé italt is felszolgálnak (gyors ütemben fogyasztandó); régebben és magyarul egyszerűen falatozónak hívtuk. A falusi italboltokban legfönnebb a tarisznyájából falatozhatik az idegen futóvendég, tehát lényegükben, tartalmukban és jellegükben semmi közük sincs a „büféhez“. Tekintsük azonban a falu városiasodásában tett lépésnek ezt a keresztelőt, — előkelőbben hangzik.
Sokkal érdekesebb a második apróság. A Falvak Dolgozó Népe október 16-i számában Kiss J. Kálmán tollából jelent meg egy cikk: Kocsma és cukrászda. Figyelemre méltó, érdekes kis írás.
„Kocsma jóformán minden faluban van. Mégpedig milyen régóta! Szükség is volt rája, haszon is volt belőle, s természetesen nyúlt át a mába. Hogy miben különböznek a mai kocsmák a régiektől? Jobb a berendezésük, korszerűbb, igényesebb az ellátásuk.“
Ha csak ezt néznők, s összevetnők Bazsó megállapításával, a megbékéltető szintézis ez volna: a kocsma szükséges rossz, amiről tudomást veszünk, amiről nem tehetünk, dühödten vagy álszentül ki-kirohanunk ellene (de néha be-betérünk), s az egészről nincs mit zengeni többet.
Kiss Kálmán azonban a dolgok elevenére tapint, amidőn a kocsma falusi funkcióját vizsgálja. Úgy mondja — és ez a lényeg —, hogy a kocsma elsősorban a beszélgetések helye volt — mai napig is az —, ahol a falusi férfiak megbeszélik a maguk s a világ dolgait, amolyan férfi szakasz, ahol asszonynépnek nincs keresnivalója. Lényegesen különbözik tehát a városi kocsmáktól — vagy ha jobban tetszik: büféktől — ahol az italozás, melegedés elsődleges, a beszélgetés másodlagos fontosságú, de itt is, és ez is fontos. Habár a kocsmát az iszákosság és verekedés melegágyának tekintik, tény és való, hogy inni, verekedni másutt is lehet; a falusi iszákosságnak más forrásai is vannak, s a verekedések sokkal gyakoribbak a falusi bálokon, mint az átlagos, mindennapi csöndes pohárazgatások alkalmával.
Nem védem a kocsmát, de nem is támadom. Azt sem vitatom, hogy mennyire válik be majd a falusi cukrászda mint „ántikocsma“, ahová betérhetnek asszonyok — lányok, fiatalok, s — tegyük fel — a kocsmánál csöndesebb környezetre vágyó beszélgető férfiak. A tárgyilagosság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk, hogy a kocsma nemcsak a beszélgetések, hanem a nótázás, a mulatozás, a vigadás színtere is volt, és ha ma tilos a dalolás, ez önmagában sem az alkoholizmust, sem a duhajkodást, sem a többi kocsmai származékot nem csökkentette.
Álljunk meg egy pillanatra a nótázásnál, amitől a kocsmai tivornya alaktalan ordítozásáig roppant hosszú az út.
Az emberek általában szeretnek énekelni. Hangsúlyozom, hogy énekelni szeretnek, erről van szó, és nem arról, hogy szeretik a zenét. Szívesen énekel gyerek és felnőtt, nő és férfi, katona és munkás, falusi és városi. Hiába tálaljuk a legtökéletesebb előadásban, a legtökéletesebb zenegépek útján az eleven vagy konzervált zenét, egészen más az, mintha valaki szíve mélyéből tör föl, hogy: „Ne menj rózsáin a tarlóra“; „Édesanyám is volt nékem“; „Fekete a kökény, fehér a virága“; „Ősszel érik, babám, a fekete szöllő“… Fújja, dalolja az ember, örömében, bújában, dúdolja vagy harsogja, rozsdás a hangja, nem rozsdás, hamis, nem hamis, nem számít. De számít az, hogy mit énekel, hogy kitől, hol, és hogyan tanulta a dallamot és szöveget. A kocsma volna a forrás és gyakorlótér? a fonó? kukoricafosztó, lakodalom, keresztelő? Döntsék el nálam hivatottabbak, azt sem bánom, ha a rádióra hivatkoznak.
Egy tényt azonban aligha vitathatunk: a kocsma társalgó-kaszinó, vagy ha jobban tetszik: klub jellegét. Az emberek szívesen eljárnak ebbe a spontán-klubba, és koránt sem mindenki züllött kocsmatöltelék, aki odajár. Erre nem kell semmiféle különös „mozgósítás“. Sőt nemegyszer fordult elő, hogy a kultúrműsorral érkező kiküldött a művelődési otthont üresen találta, ugyanakkor a kocsma teli volt. Nosza, gyorsan el a kocsmába, — átmozgósítani a jónépet művelődésre! Át is jöttek becsülettel, meghallgatták a műsort komolyan, s utána — visszamentek a kocsmába megbeszélni az élményeket.
Miért mennek az emberek szívesen a kocsmába, és miért kell őket a művelődési műsorra mozgósítani?
Lássuk csak. A kocsma nyáron hűvös, télen meleg, mindennap meleg becsületes kocsma. A művelődési otthon pedig lehet, hogy nyáron hűvös, de télen… hogy is állunk ennek az intézménynek a fűtésével? A kocsma aktív pihenőt, kikapcsolódást, szórakozást jelent, szeszes italokkal imitt-amott megöntözve. Itt az ember maga beszél, maga énekel, maga vitatkozik, veszekszik, maga szerepel, kedvére. A művelődési otthonban passzív résztvevője az összehasonlíthatatlanul nemesebb tevékenységnek, de bármilyen nemes is a műsor, csak passzivitásra ítél. Az aktiválást célzó tevékenység: énekkari darabok, táncszámok, színdarabok betanulása csak egy kis csoportot foglalkoztat, s a bemutatón is ezek szerepelnek, s a zöm, a nézőközönség megint csak passzív művelődő.
Úgy látszik tehát, hogy a kocsma — ha nem is minden, de legtöbb vonásában szilárd ellenlábasa a művelődési otthonnak, és úgy látszik, hogy sok esetben magának a klasszikus értelemben vett művelődésnek is. Szórványos felmérések ugyanis arra utalnak, hogy bizonyos helyeken az emberek tízszer, százszor annyit költenek szeszes italokra, mint könyvekre.
Mi hát a teendő? A legjobban megírt hírlapi anyag teljesen hatástalannak bizonyul; antialkoholista propagandáról alig van szó, inkább a dohányzás ellen hadakozunk, ami jóval ártalmatlanabb, mint a szesz; a helyi erkölcsi prédikációk úgy leperegnek az emberekről, mint a kacsáról a víz; bizonyos szervek a szeszárusításból származó jövedelem kedvéért a kilengések előtt is szemet hunynak; a közművelődési aktivisták arról panaszolnak, hogy az emberek közömbösek, a kocsma pedig állja, állja a sarat, propaganda nélkül, mozgósítás nélkül, kultúrműsor nélkül vészeli át az évtizedeket és évszázadokat, a politikai és kulturális forradalmat, a háborút és békét.
Vigyük a kocsmát a művelődési otthonba, vagy ez utóbbit a kocsmába?
Véleményem szerint egyiket se. A kocsma bizonyos társadalmi funkciót tölt be, s ez élteti. Ebből a társadalmi funkcióból kellene átvinni a kultúrotthonba azt, ami a kellemes környezetben lefolyó eszmecsere, férfias terefere, unalmasnak ígérkező este aktív szórakozással történő kitöltése. Meg lehet ezt is öntözni feketekávéval, pepszivel, gyümölcs-szörpökkel, — ha már mindenféle szeszre teljesen haszontalanul annyira kirúgunk, taníthatunk itt is szépen zengő, szívből jövő nótákat, nem két-három-négyszólamra, csak úgy egyszólamra, a legközönségesebb suszterbasszussal, mert kinő ebből az időálló énekkar. A szeszesital úgy is elfogy; a megoldás szerintem nem a vagy-vagy, hanem ez is, az is.
Nem szándékszom általános, teljesérvényű és végleges megoldásokat javasolni. De szembe kell már egyszer néznünk falvainknak ezzel a konok realitásával, amit mellébeszéléssel, kegyes szólamokkal sose fogunk leszerelni. Vitassuk meg, mi a teendő, s döntsük már el egyszer, hogy a kocsma — kultúrotthon kettősből melyik legyen a legény a csárdában.
Felderítjük a környék kocsmáit.
