Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa megannyi kincset rejt, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei. Ez is egy. A Kocsmablog profilba illő tartalmak közül. Mert megérdemli. Változatlan szövegezéssel, képekkel illusztrálva. Dicsőség a szerzőnek, az újságnak, és a digitalizációnak, ami mindezt elérhetővé teszi.
Nádas Sándor: Óbudai kiskocsmák
Pesti Napló – politikai napilap
1937. április 18.
Tudósok, ha Óbudáról hallanak, Árpád sírja jut eszükbe és aquinkumi leletekre gondolnak. De van más szomj is, mint a tudományé, vannak emberek, sőt túlságban vannak, akiknek össze-húzódik a nyelőcsövük, garatjuk, valahol a bárzsing körül kiszárad, végtelenül szomjasak lesznek, ha óbudai villamost látnak. Gyomormirigyük nedveket termel, halászlére gondolnak és alig várják az estét, hogy kedélyes társaságban kirándulhassanak Óbudára.
Mostanában riasztó hírek bukkannak fel a lapokban Óbuda sorsáról. Városrendezés!… Útépítés!… Szabályozás!… A zord szavak mögött fájdalmas dolgok rejtőznek.
Megnyírják a romantikát, a vadul termő fű és virág helyére kőházakat emelnek, kis mesebeli kapuk homlokáról letépik a százéves borostyánt, dédmamák szelid lugasát széttépi a csákány…
*
Mi lesz veletek, drága óbudai kocsmák? Mi lesz veled, Bécsi kert vendéglő? Kimentem Óbudára s először Pirkhoffer úr bécsiúti kocsmáját kerestem fel.
– Párszázéves a ház, – mondja a vendéglős – családról családra szállt!
– Van valami külön nevezetessége a Bécsi kertnek?
– Negyvennyolcban itt volt a szentkorona elrejtve, nehogy az ellenség kezébe kerüljön!
– Hol volt elrejtve?
– Itt van a mély kút az udvaron, tessék, megmutatom.
Pirkhoffer úr megmutatja az öreg kutat, most óriási malomkő fedi. Állítólag itt rejtegették a szentkoronát, lelkes magyarok. Áhítattal álljuk körül a korhadt malomkövet. Kérdezgetem Pirkhoffer urat, de részleteket nem mond, mindössze annyit árul el, hogy a koronát két napig rejtegették itt. Engem a történelmi mély kút érdekel, de Pirkhoffer úr inkább az élő nevezetességekről akar beszélni, újra és újra visszatér, hogy milyen szép nagy kert van a kocsma mögött, dísze egy régi, vastag olajfa, melyhez fogható nincs egész Óbudán.
– Milyennek Ígérkezik az idei nyár? – kérdem.
– Nem tudok semmit! – feleli. Minden az időtől függ!
– Önöket nem érinti Óbuda rendezése?
– A Bécsi utat egyelőre nem érinti – feleli Pirkhoffer úr, aki lázasan készül a nyárra, boxokat épít hátul a kertben, s külön udvar áll az autók rendelkezésére, ahova majd beállhatnak. Pirkhoffer úr épít, dolgozik, nem veszi tudomásul egyelőre az óbudai rendezést. Az udvart külön ajándéknak szánja Pirkhoffer úr az autósoknak, nehogy megázzanak. Reméli, hogy ez nagy vonzóerő lészen.
– Idén nyáron, ahol nyaraltam, a legelső hotelek előtt ott álltak garázs nélkül, éjjel-nappal az autók, eső esett rájuk, szél fújta őket. Igaz, hogy azok legfeljebb Rolls-Royce-ok voltak és az egész dolog Osztendében történt s nem Óbudán. Nagy különbség…
*
Schlosser-vendéglő. Szintén a Bécsi úton van, jóval feljebb, mint a Bécsi kert. Schlosser bácsi csontos, erős ember, hatvanhároméves, zengő, mély hangja van, mint Saljapinnak. Az ilyen nagybőgőhangú emberek soká élnek. Nem kívánom Schlosser bácsinak, de szent meggyőződésem, hogy nyolcvanéves korában könnyebben gyűr le majd egy beszűrődéses tüdőgyulladást, mint a mai húszévesek.
– Itt születtem Óbudán, – mondja zengőn – mint szőlőmunkás kezdtem, apám szőlejében dolgoztam. Sok borunk termett, nem tudtuk eladni, tehát kocsmát nyitottunk, ahol saját borunkat mértük ki.
Teli van a söntés, a nagy zajban kedves barátomat találom itt, fiatal hírlapíró, kedélyesen spriccerezik, Schlosser úr asztalánál. Az öreg előtt nem látok poharat.
– Schlosser bácsi, nem iszik?
– Igyon az, akinek nincs bora, – feleli szép, mély hangján – én ittam jó bort éppen eleget!
– Hát tulajdonképpen hol van a legjobb bor Óbudán? – kérdem.
Az öreg pislog, mosolyog: – Én senkit nem kicsinylek le! – feleli. Fő, hogy szakember legyen…
– A legjobb bora neki van! – szól közbe a fiatal hírlapíró. – De engem kérlekalássan bele ne írj, Pestről járok ide stikába, képzelheted, hogy jó borának kell lenni. Az öreg egyébként szenzációs jó pofa. A legbecsületesebb ember.
– Ma egész nap bort fejtettünk, – mondja Schlosser bácsi – én vagyok a pincemester, a kimérő, a csapos. Szabad bemutatnom kedves feleségemet, gyere ide, fiam, ő a pincér.
Saját házban lakik Schlosser bácsi, egyik fia előkelő bankhivatalnok Pesten, másik fia egyetemi hallgató. Ö maga bizottsági tag volt Óbudán, jómódú ember, meleget nem főz, sramlizene van nála, hideg felvágottat kapni itt s a legremekebb bort. Ittam is egy decit, isteni. Igaz, hogy meg kell fizetni. Elkért érte nyolc fillért… De úgylátszik, ez a jó üzlet, fillérekért adni jó bort. Schlosser bácsi üzlete sokkal reálisabb, mint azoké, akik a városban négy-öt pengőket kérnek el a rossz bor literjéért. Távozás előtt kimentünk a szép kertbe, gyönyörű kilátás és milyen jó levegő!… Schlosser bácsi megmutatta gránátfáit, ezekre a legbüszkébb.
– Gránátfa, – mondja – ez a szüleimnél volt.
Úgy beszél a gránátfáiról, mintha ténylegesen ott szolgáltak volna öreg Schlosseréknél. Odaállt egyik gránátfa mellé, átöleli egyszerűen, szeretettel, mint egy régi öreg szolgát, aki gyámolításra szorul.
– Ötven-hatvanéves is megvan! – mondja s ránéz. – Most én ápolom!
Tiszta, rendes a kocsma, gusztusos. Alig várom, hogy kimelegedjék s viszontláthassam Schlosser úr gránátfáit.
*
Korona tér a szíve Óbudának. Főhelyen áll Haszimann Pál vendéglője. Komoly hely. Itt van a III. kerületi borbély- és fodrászmesterek szakosztálya, ami semmi, de itt van egyszersmind, a gőzhajókormányosok betegsegélyző és temetkezési egylete! Nem tréfa. Sajnos, ez a kitűnő vendéglő kisajátítás alatt van. Négy fiatal katona mulat a söntésben, igen neki vannak búsulva, talán a vendéglőt siratják.
Haszmanné, a tulajdonos neje, finomarcú, intelligens hölgy. Kedvesen magyarázza az óbudai kocsmaviszonyokat. Itt minden a bor és a fröccs körül forog, egész Óbuda jön-megy, különféle vendéglőkbe, mindenkinek megvan a saját kedvenc bora, vize, keverési metódusa. Az uccákon kendős asszonyokba ütközünk, hónuk alatt kétliteres kristályosüvegekkel. Ezek az okos asszonyok megvédik a házi békét, amennyiben nem ereszlik el hazulról az urukat, viszont házhoz szállítják nekik azt a bort, amit szeretnek s onnan, ahonnan óhajtják. Csak maradjon otthon. Este nyolc órakor egész Óbudán, mindenfelé azt a bizonyos üveghangot hallani, ahogy a tölcsért kiveszi a csapos a palackból s leteszi a bádogpultra. Szódák sziszegnek vadul, köpködve mindenfelé, amerre járunk, mintha a lelküket adnák ki, hogy jó legyen a fröccs.
*
A mókusuccai Kéli a legjobban menő óbudai kocsma. Mindig tele van. Szerencsére nem esik kisajátítás alá, nem is ajánlanám, abból forradalom lenne. Családok érkeznek Kélihez, eljön a nagymama s az unokák is, hideget hoznak magukkal. Itt ivott a nagypapa, itt iszik a papa, a mama, generációk rúgtak be Kélinél. Kétségbeesett alak érkezik s látva a tele vendéglőt, szinte sírva kérdi:
– Kéli úr, hát én nem kapok asztalt?!
Borjúpörköltet is főz Kéli, de csak szerdán és szombaton. Ezt úgy főzi, mintha szívességből adná. Tényleg olyan jó, hogy kegynek számít. Bora a legeslegjobb.
Drága Krúdy Gyulánk járt ide barátaival, itt üldögélt minden este, könnyű fröccsöket fogyasztva haláláig. Földöntúli mosoly volt az arcán állandóan, tényleg csakis itt érezte jól magát. Hallgatott, mosolygott, mintha azt mondta volna, csak maradjatok csöndben, én mingyárt meghalok, ne szóljatok egy szót sem. Nekem el kell mennem, barátaim, de boldog vagyok, hogy ti továbbra ihatjátok a Kéli borát…
Szép, megható emléktábla van a falon, jelzi az asztalt, ahol Krúdy ült. Barátai ott ülnek a tábla alatt, minden szombat este.
*
Utolsó látogatásom a halálra ítélt Terézudvarinak szólt, így hívják Molnár János lajosuccai halászcsárdáját. Ez a kocsma kilencvenkilencéves, a századik születésnapját nem érheti meg, lebontatja a Közmunkatanács. Szegény kocsmáros, két és fél hónapja mondtak fel neki, alkalma sincs új helyiséget keresni.
– Nem mehetek el krajcár nélkül – panaszkodik, közben a cigány vadul húz és énekel, mint aki a vesztét érzi. – Földönfutó leszek s éppen most kell menni, amikor jön a »mejes!« »Ez póazasztó«.
Sokszor ismételte, hogy csak a »mejes« fáj neki. Végül megértettem, hogy az bántja, hogy éppen »májusban« teszik ki.
– Persze, maga óbudai, Molnár úr!
– Dehogy vagyok, – feleli sértve – senkim sem nem volt sváb! Huszonhatban Londonban voltam.
– Londonban?
– Igen – a London szállodában számoltam, »bikauf« ember vagyok!…
Ő az egyetlen kocsmáros, aki nem óbudai, viszont mind jól beszélnek magyarul, csak éppen. Molnár úr beszél svábosan. Megesküdtem volna, hogy benszülött. Kivitt a konyhába, kövér, egészséges nő éppen halat főzött.
– Feleségem! – mondja Molnár úr büszkén.
– Jól tetszik kinézni! – szólok Molnár úr kedves nejéhez.
-Tényleg csupa pirospozsga. Így kell kinézni a jó szakácsnőnek. Sovány szakácsnő nem is főzhet jóízűen.
– Kicsit meghíztam!… – mondja pirosan.
– Felvett pár kilót magára! – szól mosolyogva Molnár János.
Mire az asszony azt feleli: – Ez az egyetlen szerzeményünk!…
Remek halászlészag terjeng a levegőben, nem csoda, hogy ide jár az elöljáró úr is. Molnár kijelenti, ha Bessenyey Zénó egyszer megkóstolná az ő akármelyik levét, biztosan nem bontaná le a Teréz-kertet.
– Hogy érti azt Molnár úr, hogy akármelyik levét?!
– Hát akár boromat kóstolná meg, akár a halászlevemet. Egyformán jó!
Távozáskor megkérdeztem, miért hívják a halászcsárdát Teréz-kertnek. Molnár úr szeretettel néz nejére:
– Őt hívják Teréznek.
Felderítjük a környék kocsmáit.
