Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa megannyi kincset rejt, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei. Ez is egy. A Kocsmablog profilba illő tartalmak közül. Mert megérdemli. Változatlan szövegezéssel, képekkel illusztrálva. Dicsőség a szerzőnek, az újságnak, és a digitalizációnak, ami mindezt elérhetővé teszi.
Ismeretlen: Hogyan keletkeztek a budai kiskocsmák?
Az Est Hármaskönyve
1931.
A budai kiskocsmák bár átalakult formában, ma divatosabbak, mint valaha. Érdekes helyek most és érdekes a múltjuk is, amelyről az alábbiakban szó lészen.
Buda lakóinak ősfoglalkozásuk volt a szőlőművelés. Mióta Probus római császár a Krisztus utáni III. században átplántálta Pannóniába az itáliai szőlővesszőket, a mai Buda és környéke mindig nevezetes bortermő hely volt.
Igazi virágzásra azonban Mária Terézia idején a betelepített sváb lakosság emelte Bacchus kultuszát. Az ő munkájuk nyomán a XIX. század elején már több mint hatmillió négyzetöl (az akkori számítással csaknem nyolcezer) szőlő fogta körül Buda városát legyező alakban s hozott átlagosan esztendőnkint 230-240.000 akó bort, nagyrészében vöröset. Ehez járult a környék úgy, hogy Téténytől fel egészen Szentendréig szakadatlanul szőlők közt járhatott az ember. Ennek a jókora földnek a Sashegy és a Burgerberg (Sasadi hegy) voltak a koronái. «Dionysos igazi gyönyörűségének» nevezik az egykori írók ezt a két hegyet, amely mellett a Gellért-hegy, a Naphegy, a Svábhegy és feljebb az újlaki és óbudai hegyek is sok és jó bort termeltek.
A tehetősebb polgárok «vierti»-jét a legnagyobb számmal a Tabánban és Óbudán lakó karfások (vincellérek) művelték, akiknek maguknak is volt egy kis szőlejük. Nagy neve volt a budai bornak a külföldön is, ahova tekintélyes mennyiség jutott belőle, bár derék termelőik és pesti szomszédaik ugyancsak szorgalmasan fogyasztották. Nem csoda, ha féltékenyen őrizték a hamisítók elől s a városi határokon külön csőszök ügyeltek arra, hogy idegen bort budai cégér alatt be ne hurcoljanak.
Tüzes, zamatos, hangulatot adó, kedvderítő, «nevető bor» a budai, közmondás is támadt róla: ha Pesten különösen virágos kedvű embert láttak az uccán, azt mondták róla, hogy «megjárta a fejét a budai törökvér».
Miként Bécs nevezetes külvárosaiban, Grinzingben és Nussdorfban, úgy alakult ki a bortermelő Budán a Tabánban, a Krisztinában, a Vízivárosban, az Országúton, Újlakon és Óbudán a kocsmák hatalmas hálózata. A rendszer ugyanolyan volt, mint Bécsben: minden termelő szabadon mérhette ki a maga borát – nem kellett hozzá italmérési engedély – s mivel jóformán mindenki termelő volt, különösen a Tabánban és Óbudán, csaknem minden ház kocsma volt. Persze nem valami díszes vendéglőhelyiség, hanem többnyire csak olyan, ahol az udvarra állított egy-két abrosznélküli, kerek, zöld asztal várta a vendégeket. Ha esett az eső, vagy téli idő járt, az asztalokat bevitték a nagyobbik szobába, amely gyakran egyúttal söntésnek, sőt néhol lakószobának is szolgált. Az ennivalót többnyire a vendégnek kellett vinnie, a gazda csak bort adott és esetleg szódavizet annak, aki mindenáron el akarta rontani a jó budai bort.
A kocsmák nagy többsége nem is volt egész éven át nyitva, hanem amikor kiforrott a must legalább annyira, hogy zavaros, de pezsgőszerű, mámorító «heuriger» lett belőle, hol egyik, hol másik ház kapuja fölé dugták ki a rúdra erősített borókabokrétát (Waehhoider-Strauss), avagy gyaluforgácsot. Megkezdődött a kimérés és tartott mindaddig, amíg a termésből tartott. Füstös, alacsony volt a hajlék, de tavaszra kelve vadgesztenye, szeder, vagy esetleg ecetfa virult az oleanderes udvaron, vadszőlő futott a mohos tűzfalon s a bor, mely a vastagfalú hatkrajcáros pohárban illatozott, valódi sashegyvidéki volt. Akárcsak Grinzingben Manhartnál, vagy Ottakringben Jauner Maxinál, Budán is harmonika szólt, gitár és citera pengett mindenfelé s a srammlimuzsikusok a legfrissebb bécsi stancnikat énekelték.
És mindig több és több pesti ember zarándokolt át a Duna jobb partjára, a «borszakértők» tábora egyre nőtt, aztán a férfiakat csak nem hagyhatták magukra az asszonyok, a budai kiskocsmák divatba jöttek, különösen, mikor már ropogós idei libát, rántott csirkét és efféléket is lehetett kapni a bor mellé. Az élelmesebbje civilizálódni kezdett, fehér terítő került az asztalokra, nagy hírre kapott a Politische Greisler, a Márványmenyasszony, a Diófa és még néhány társuk, elegáns gumirádlerek, később autók sorakoztak a szűk uccákon, a virágos udvarokon frakkos pincérek hordták a bóléstálakat. Egy estén Radics Béla kezdett muzsikálni a Politische Greisler koronaőruccai udvarán, hogy később elérkezzék az az este is, amikor a jazzband is bevonul a romantikus házikók udvarára. És mialatt ez az életderűs processzus folyt, Budán a szőlőtőkéket kipusztította a filoxéra, helyükre villák, bérházak épültek, az igazi Tabánból már alig van valami. A régi kiskocsmák túlnyomó része megszűnt. Persze maradt azért még elég.
Felderítjük a környék kocsmáit.
