Az Arcanum Digitális Tudománytár adatbázisa megannyi kincset rejt, benne 200 év nyomtatott sajtótermékei. Ez is egy. A Kocsmablog profilba illő tartalmak közül. Mert megérdemli. Változatlan szövegezéssel, képekkel illusztrálva. Dicsőség a szerzőnek, az újságnak, és a digitalizációnak, ami mindezt elérhetővé teszi.
Karcsai Kulcsár István: Kiskocsmák dicsérete
Új Tükör – képes politikai és társadalmi hetilap
április 23.
Ez a régi rajzos étlap: különlegesség. Talán egyedi darab is. Apám megmaradt holmijai közül bukkant elő. Átvészelt jó néhány nem éppen csendes évtizedet. Gondolom, nem képzőművészeti rangja miatt került megőrzésre, bár a szignóból arra lehet következtetni, hogy Gedő Lipót, a jeles grafikus munkája. Igazi értékét azonban az jelenti, hogy rápillantva azonnal és varázslatosan megelevenedik egy régi kiskocsma hangulata. Nagyon messze tűnt gyerekkoromból hallom, amint apám kiadja a jelszót:
— Gyerünk a „Kispiszkos”-ba.
Ez a derék kisvendéglő, melyet némileg túlzott öntudattal sörcsarnoknak nevez étlapján Schwetz úr, Pesten, a Belvárosban, pontosabban a Curia utcában volt. Ma már nyomát sem találni, elsöpörte a háború. Az étlap nevezetessége, hogy a felvázolt kép nem fantázia terméke, hanem pontosan és hitelesen rögzíti a kiskocsma egy napját. A kövér úr, akinek zsebéből a vendéglősipar elmaradhatatlan kelléke, a „hangedli” lóg ki maga Schwetz, a tulaj. Vele szemben, a nagy pénztárcával Babocsai, a főúr figyel valamilyen fontos tanácsra. De nagyon jól emlékszem a pisze, bajszos, mindig rohanó pincérre és a csoszogó, savanyú öreglányra is, aki talán kenyeres volt, de attól sem óckodott, hogy egy-egy pohár sört kivigyen a kedves vendégnek. Messzebb, valahol az ajtó környékén látható egy harmonikás, aki első világháborús hadirokkant volt, ezért nem utasították ki, ha némi pénz begyűjtése céljából megjelent a kocsmában. Soha nem élt vissza művészetével, néhány akkord elhúzása és néhány fillér összeszedése után diszkréten távozott. De hiteles figurák az asztalok mellett ülők mind. Derék pesti polgárok, akik néhány jó falatra, egy-egy korsó sörre délutánonként, esténként be-betértek ide, míg végül törzsvendégekké váltak.
A sört persze, a nevezetes kőbányai Dreher gyár hordóiból verték csapra, a kissé kesernyés, pilseni jellegű, aranysárga világost és a sötét, édeskés barnát. Kemény hab ült a kellően hideg italt tartalmazó korsók és poharak tetején. És bár a sör hidegen jó, de ha a vendég úgy kívánta, készen állt a sörmelegítő, az a kis fémhenger, mely meleg vízzel volt töltve és rá lehetett akasztani a pohár oldalára, így percek alatt a kívánt hőfokra melegedett a derék ital.
Nemcsak sörözni lehetett a „Piszkos”-ban, gyakran bor is került az asztalra. Nemes nedű volt ez is, bár az étlap választókként szerényen csak a fehér asztalit és a piros kadarkát tüntette fel. Schwetz úr azonban maga járt utána annak, hogy kifogástalan, zamatos ital kerüljön a hordókba és onnan a söntés porcelán tartályain át az üvegekbe. A bort szokás volt szikvízzel vagy artézivízzel vegyíteni. Aki nem litert vagy fél litert kért, ihatott kisfröccsöt (egy deci bor, egy deci víz), melyet ebben az időben némelyek tréfa néven is emlegettek. A fröccsöt (két deci bor, egy deci víz), vagy a hosszúlépést (egy deci bor, két deci víz) felesleges bemutatni, ma sem ment ki a divatból, de például házmestert (három deci bor, két deci víz) ma már kevesen rendelnek, egyéb vicces nevű keverésekről nem is beszélve.
Sör- és borkorcsolyának mindig készen állott a szardínia, a ringli, virsli vagy debreceni tormával, mustárral, kemény tojás, és ha idénye volt, hónapos retek, fiatal hagyma. És persze körözött, melynek alapja a gyenge juhtúró, de igen sok alkatrészből áll, ezek seregét kívánatra a vendég asztalára helyezték, aki maga keverte meg ízlése szerint a kitűnő étket.
A „Piszkos” persze csak egyetlen példa a régi pesti kiskocsmák közül, melyek szép számban bújtak meg a Terézváros, Józsefváros, Ferencváros mélyén. Na és persze itt voltak a budai kiskocsmák, Óbudán, a Várban, a Tabánban… De ezekről már sokat írtak, így még csak néhány személyes emléket szeretnék felidézni. Nevezetes hely volt a Kis-Svábhegy oldalában Jean bácsi vendéglője. A hófehér kecskeszakállú, Franciaországból idevetődött, akcentussal beszélő öreget még láttam, amint mosolyogva sündörög vendégei között a kerthelyiségben. A harmincas évek derekán írók, költők, művészek ütöttek nála tanyát. A Farkasrét zegzugos vidékén bújt meg A szerelem bolondjai nevezetű kisvendéglő. Lejjebb, ahol az 59-es villamos kanyarodott, egy domboldalon állt a Béla-kert.
Visszakanyarodva végül a mába: mindez nem annyira nosztalgikus emlékezés kíván lenni, inkább kedvteremtés ahhoz, hogy az országszerte egyre csinosodó, az igazi vendéglátás jó légkörét megteremtő kisvendéglők még jobbak legyenek. Ezek felsorolását nemcsak a helyszűke gátolja, hanem az a gondolat is, hogy róluk a jövő krónikásai emlékezzenek majd meg. Talán szerény, de mindenesetre nemes jutalma lehet ez munkájuknak.
Felderítjük a környék kocsmáit.
